Megszületett a 3. könyv!!! Ki hitte volna ezt másfél éve… Még az ötlet sem született meg, hogy egyszer könyvet írok… Azóta azonban felgyorsultak körülöttem az események, pontosabban lelassultak…:) Vége az eszetlen rohanásnak. Nagyot változott a világom.

“Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és beköltöztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb, alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét lemondtam, megváltam a költséges biztosítások többségétől, a giga-csomagoktól, az ilyen-olyan előfizetésektől, és egy lényegesen egyszerűbb életvitelre rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy áruba bocsátottam. Az maradt meg, és mindenből csak annyi, amire valóban szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng a sötétben. Vagy ücsörgök a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig ismeretlen szépségeit az Úton fedeztem csak fel…Amíg ezt a boldogságot nem éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom érezni: ha mindenemet elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a környezetemben élőket, amint fáradtan hajszolnak valamit , amit már megnevezni sem tudok, annyira távolinak tűnik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek többet értük, mint hogy elmondom a magam történetét, amely így kezdődik: van esély! Csak a békességnek előbb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a beidegződések, előítéletek foglalják a helyet, addig a csönd nem ver tanyát odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, csöndre volt szükség. Ilyen az életem a Camino után.”

Kedves Ismerőseim!
Szeretettel meghívok mindenkit új könyvemnek, a “Pillangó a vállamon – A Buenos Aires-i kaland címűnek könyvbemutatójára, amely augusztus 3-án 18 órakor lesz,az Alexandra Könyvesház kávézójában. Utána milonga, tangós est, Budai Lászkó és Pirity Andrea fellépésével.

Átlagos, középkorú, magyar nő vagyok, az effajta lét minden küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot. Elegem lett az évtizedek óta feszítő elégedetlenségből, a mindennapok monotonitásából, és világgá mentem. Csakhogy a függetlenség költséges dolog, nekem pedig nem voltak jelentős tartalékaim. Azon töprengtem, hogyan tovább. Ma ebben az országban nagyon könnyű lecsúszni, bekerülni egy spirálba, ahonnan aztán nincs menekvés. Ezt nem akartam. De a korábbi életemet sem, soha többé! Nem akartam szorongásban, haszontalanságban, hazugságok csapdájában vergődni tovább. Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztől, a megfelelni akarástól, a rettegéstől, hogy elveszítik a munkahelyüket, és egyre-másra mentünk temetésre is… Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belső hangomra, amely azt mondja: elég volt, én leszek a következő. Senki nem akarta elhinni, amikor egy délelőtt felálltam légkondicionált luxusirodám hűs íróasztala mellől, és azt mondtam: ennyi volt, most elmegyek. Eleinte őrültként kezeltek, később a csodámra jártak, mint a kétfejű borjúnak: ez az a nő, aki kiszállt…Kiszámoltam, mennyi időre elég a megtakarított pénzem, és elrepültem Buenos Airesbe, argentin tangót tanulni…

Egyszer annak a négy hónapnak a történetét is megírom, mert már önmagában azért megérte változtatni az életemen. De ami utána következett, az felülmúlta a Buenos Aires-i kalandot. Valamikor régen olvastam egy útról, amelyről azt mesélték, olyan hely, ahol a csodák valóban megtörténnek. A lélek útjának is nevezik, és azt suttogják, sokan találkoznak útközben ismerős lelkekkel…

Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg, ám akkor általában már késő. Én 40 napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét, még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt… Megismerhettem a lényeget, és arra is volt időm, hogy megálljak egy-egy pillanatnál, amelyről nem is sejtettem, mennyire fontos volt. Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan „bűnért”, amit nem is tudtam, hogy elkövettem. A Cruz de Ferronál letettem az otthonról hozott követ, és arra kértem az égieket, hogy amikor majd életem tetteit elbírálják, a mérlegnek az a serpenyője süllyedjen mélyebbre, amelyben a jótettek lesznek.

Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Aztán hazajöttem, és könyvbe rendeztem a 40 nap történetét.         El Camino, az Út, ami hazavisz… igen, így érzem. Megtaláltam az utamat – hazafelé. Amit leírtam, nem a képzelet szüleménye, és nem ezoterikus könyv, hanem egy – két lábbal a földön járó, kétségekkel teli, de nyitott gondolkodású – ember mély álomból való ébredésének naplója.

Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.

Barcelonából vonattal mentem Pamplonáig, onnan busszal akartam Roncesvallesig eljutni. Csakhogy vasárnap nem járnak a távolsági buszok. Az egyetlen esélyem, hogy még aznap a starthoz érjek, az volt, ha taxit fogok. Pont most, amikor már amúgy is csak hálni jár a pénztárcámba a lélek…

Akkor jött egy román lány – egyesek szerint

itt mindig akkor jön valaki, amikor kell

/Eszembe jutott egy régi kép: 18 éves vagyok, a 6-os úthoz, a Pécs felé tartó oldalra taxival érkezem, hogy mielőbb odaérjek.. (Pécsre költözött a családom, én meg itt maradtam tök egyedül..) Hirtelen úgy döntök, megyek hozzájuk hétvégére, mert nagyon hiányoznak, egy percet sem tudok várni, úgyhogy taxiba ülök, és úgy indulok az országútra, stoppolni…/

Most tehát itt vagyok Roncesvallesben, egyelőre semmi, csak egy zarándokmenü, zuhany, megyek aludni a százágyas – de igazán kulturált – hálóterem 217-es ágyába. Eső, vörösbor, hálózsák, és egy gyanús – szerintem horkolni fog – francia pasas a fölöttem lévő ágyon.

Buen Camino, estoy contenta, de igazán.

San Juan de Ortega…kezdettől fogva tudtam, hogy be kell oda mennem. Olyan fontos volt az a hely számomra, mint a többieknek Compostella…de nem tudtam, hogy miért. Mindenki óva intett, mert valaki azt írta az interneten, hogy “bedbug” van a matracokban. De nem tudtak lebeszélni. Amikor aztán tényleg megláttam az ágyban a poloskát, szedelőzködni kezdtem. Hat kilométerre van egy másik falu, másik menedékhely, két óra alatt odaérek.

Akkor a szomszéd ágyon felült egy japán fiú. “Elmész?” – kérdezte.

Másnap utolért, és láttam, amint egy karámot fotóz. Ő, a japán buddhista, aki itt gyalogol közöttünk, isten bárányai között, egy kutyát fényképezett, “aki” bárányok között feküdt, és szemmel láthatóan báránynak képzelte magát is… Megfogott a látvány, ő pedig észrevette. Attól kezdve együtt gyalogoltunk.
Mesélt Japánról, és arról, hogy pár hete Budapesten járt. Nem ment Bécsbe, Londonba, Rómába, Velencébe, de eljött Budapestre.  Láttam a fotóit, a Lánchíd budai hídfőjénél készültek, nem messze attól, ahol én lakom.  “Miért?” – kérdeztem. Így válaszolt: “Úgy éreztem, oda kell mennem. Fogalmam sincs, miért.”  Aztán Párizsba ment, órákig sétált az esőben, amikor meglátott egy buszt “Barcelona” felirattal. A buszon valaki mesélt az El Caminoról. Budapesten nem találkoztunk, de egyszerre értünk San Juan De Ortegaba. A bedbugok ugyan elüldöztek onnan, de ez

az Út nem tűri az önállóskodást.

Utánam küldte a sorsot.

Ha valaki nekem el tudja magyarázni, hogy épeszű ember miért kel kora reggel, és kezd el a szakadó esőben, egy nehéz hátizsákkal hegyet mászni… mert én ma pl ezt csináltam.  Pamplonából indultam, a Jézus Máriáról elnevezett szállásról, egész úton szakadt az eső, 11 km után azt hittem, ezt nem lehet túlélni. Pedig tegnap még gyönyörű napsütésben ébredtem, fél 6-kor kidobott az ágy, alig vártam, hogy mehessek. De nem csak azért, mert a román lány széthorkolta az éjszakát. Délig jó is volt, gyönyörködtem a tájban, csigát simogattam, bocival cabaceoztam, meg beszélgettem a madarakkal, mint Assisi Szent Ferenc, aki egykor szintén ezen az úton járt. Aztán beborult az ég, és jött az emelkedő. Na jó, innentől nem lehet elmondani. Egyre nehezebb volt a terep, egyre sötétebb az erdő, szakadt az eső… Útközben történt valami, amit ha most elmondanék, mindenki azt gondolná, hogy megzakkantam. Úgyhogy ezt  a döbbenetes élményt csak a könyvemben írom meg (El Camino – Az Út, ami hazavisz). Megfelelő szövegkörnyezetben talán érthetőbb lesz… Amikor megérkeztem Zubiriba, már nem volt jártányi erőm sem volt. Utánam sétálni egyébként most jó buli lehet. Ugyanis annyira nehéz a zsákom, hogy lépten-nyomon kidobok valamit. Már ugrott a gyorsan száradó törölközőm, a fürdőruhám, az arckrémem, habszivacs, a többi most nem jut eszembe. Ahogy fogy a türelmem, úgy válok meg újabb és újabb dolgoktól, amiket előtte sokáig fogdosok, hogy nem, ezt nem adom, ez kell nekem…aztán mégis kidobom.

Szóval az El Caminon vagyok, Spanyolországban. Santiago de Compostellába tartok, ami kb. 800 km-re van Roncesvallestól, ahonnan indultam. Gyalog megyek, többnyire egyedül. Nem vallási okom van rá, pusztán kérdéseim vannak, amelyekre eddig nem találtam a feleletet, és azt mondják, itt, Szent Jakab útján, a Tejút által kijelölt útvonalon

mindenki válaszai ott hevernek a porban.

40 napig gyalogolok, átlagban napi 20 km-t. Azt is mondják, hogy ez az út pontosan leképezi a zarándok életét, és én ezt 4 nap gyaloglás után határozottan megerősítem. Cipelem a “zsákot”, és azt akarom elhitetni magammal, hogy könnyű. Pedig nagyon nem az.

Az első két nap horrorisztikus menetei után tegnap engedett a szorításából Szent Jakab, délutánra már kifejezetten élveztem, igaz, csak 15 km-t tettem meg és az eső is elállt. Útközben hozzám csapódott egy mallorcai szobafestő, s bár eleinte megpróbáltam lerázni, végül – be kell látnom – sokkal gyorsabban gyalogoltam vele, mint egyedül szoktam.

A zsákom egyre könnyebb és könnyebb, egyesek szerint most lehet 6 kiló, ami az optimális teher az 55 kilómhoz. Jaj, olyan dolgokat dobáltam ki belőle…tegnap már a legkedvesebb lila melltartómat is … A teljes neszeszerem, a fényképezőgépem spéci tokja, a szemüvegtok, az új esőnadrág…a fürdőpapucs…nem sorolom, amiket az indulás előtt gondosan összevásároltam, abból csak a hálózsák és a túracipő kellett volna…Most ott tartok, hogy az imént, amikor végre kimostam a cuccomat, egy lepedőbe kellett csavarnom magam, mert annyim van, amit felveszek…

A szobafestő közreműködésével egyébként átéltem eddigi utam második, sokkoló csodáját. (Bővebben erről is csak a könyvemben.) Tényleg nem hiszem el, ha más meséli. Gondoltam valamit, és a gondolatom váratlanul testet öltött. Nem buggyantam meg, és nem is képzelődtem. Három nap alatt kétszer mondtam ki azt, hogy

ami velem történik, az nem lehet valóságos.

“Télen telelek, nyáron nyaralok, állva pisilek….stb.” Ez lehetne a mottója a mai útnak Villamayor de Monjardin-ba, ahová 18 km-t gyalogoltam.

Ma egy ír sráccal jöttem, aki pont egyidős a gyerekemmel, és ismét az a tapasztalat, ami korábban a szobafestőnél, hogy egyedül sokkal de sokkal nehezebb az úton menni. Keveset terveztem vele, aztán úgy alakult, hogy végig együtt jöttünk, és bár egyfolytában beszélgettünk, ami nehezíti a haladást, pláne felfelé, mégis, mire észbe kaptam, már meg is érkeztünk.

.

Az út első 5 kilométerét azonban egyedül tettem meg, közben – ha akartam, ha nem – édesapám jutott eszembe. Jó pár éve, hogy elment, és az életem nagyobbik részében lényegeben nem is volt kapcsolatom vele. A vége felé kezdett apaként viselkedni, s akkor meg fogta magát, és meghalt. Nem tudom, hogyan jött elő ez a téma, érdekes, ahogy ezen az úton jönnek a kérdések és a válaszok. Mintha profi riporter kérdezgetne, és csupa olyasmit válaszolok rá, amit nem én gondolok ki, hanem valahonnan a fejembe kerül…  Aztán jön valami konklúzió..a mai például az volt, hogy az édesapám engem nem szeretett túlságosan. Persze ezt eddig is sejtettem.

Azt azonban nem, hogy ezen az úton, valami számomra felfoghatatlan módon, amire gondolok, az időnként valaki másnak a fejében landol, anélkül, hogy én akarnám, és az illető egyszer csak váratlanul reagál rá…. Ezúttal is ez történt. Villamyorban, másnap reggel, valaki válaszolt az édesapámmal kapcsolatos kérdéseimre, azokra, amelyeket magamnak tettem fel, odafelé úton… Elképzelni sem tudom, honnan tudta, mi foglalkoztat. Ha ezt nekem valaki el tudja magyarázni…

.

Amúgy nincs meleg. Akarom mondani olyan hideg van, hogy menten szétfagyok. Minden ruha rajtam van már, amim van, plusz halózsák, mégis megvesz az isten hidege. Nem tudom, mi lesz éjszaka…
Ezt leszámítva egyre izgalmasabb minden, egyre jobban élvezem a gyaloglást is. És egy iszonyúan fontos hozadéka máris van az Útnak: megtanultam állva pisilni. Mióta ugyanis egy ilyen helyzetben telement a gatyám csalántövissel, és utána egész nap vakaróztam és azt szedegettem, azóta tudom ezt a dolgot állva is csinálni. Na jó, nem pont úgy, mint a fiúk… Aki ezért nem vereget vállon, az szerintem nem tudja értékelni a teljesítményt…..

Michaellel egyszerre érkeztünk Vianába. Már a bejáratnál felhívták a figyelmünket arra, hogy nincsenek ágyak, de a földön azért aludhatunk, ha akarunk, matracokon. Én sarkon fordultam volna, de Miki látni akarta a hálótermeket. Hát jó, felbotorkáltunk a keskeny csigalépcsőn. Két kisméretű, tornateremhez hasonlító helyiség, zsúfolásig beterítve vékony, műbőr matracokkal, de úgy, hogy a szélük egymáshoz ért. Ez volt az ajánlat. A zarándokszállások általában szerények, de ez azért mégis túlzás – gondoltam. Reméltem, nem akarja, hogy ott aludjunk. Miki azonban valami különleges tapasztalatra vágyhatott, mert felcsillant a szeme a matracok láttán. Így végül minden fenntartásom ellenére maradunk a Santa Mariában. Vasárnap volt, az emberek errefelé ilyenkor ünneplő ruhát vesznek fel és az utcán vannak, mindenki chorizót, azaz kolbászt, tapast vagy halat eszik, hangosan szól a zene, és szórják szanaszét a szotyihéjat meg a tökmagot maguk körül. Különös szokás arrafelé, hogy a bárokban, a pult körül ülő emberek a szemetet egyszerűen ledobják a földre. Csak este, a takarításnál söprik össze, de dél felé már akkora disznóól van mindenhol, mint majális után a Városligetben. Ledobják a használt szalvétát, papír zsebkendőt, dugót és söröskupakot, mindent, amire nincs már szükségük. Néhány helyen, a nyílt utcán fáradt bikákat kergettek, nem igazi bikafuttatás volt az, csak hajszolták, amíg állt a lábán a szerencsétlen jószág.  Miki a templom előtt ücsörgött, csipesszel vágta a körmét, messzire hallatszott a kattogás. Aztán elővette a naplóját, és bal kézzel leírta, talán éppen azt a történetet, amit előző nap nekem mesélt. Akkor tudtam meg, hogy nem a Camino szokásos startjainak valamelyikéről indult, hanem otthonról, egy határ közeli holland kisvárosból, és onnan végig gyalog jött. Este a zarándokokkal és a háziakkal együtt ettük meg a vacsorát, amelyet – szelíd parancsra – közösen készítettünk el, salátát és halat, amit én látni sem bírok, nemhogy megenni. Úgyhogy éhen is maradtam, de a társaság azért kellemes volt. Ült az asztalnál egy pár, Dél-Afrikából jöttek. Azt hittem, házasok, de kiderült, hogy egészen friss kapcsolatról van szó. Érdekes volt a hetek során végignézni, hogyan lett a boldog, friss szerelemből acsarkodás, marakodás, amikor már egymás látványától is a falra másztak. Aztán elfoglaltuk a fenti termekben az éjszakára kijelölt helyünket, istenem, én, aki egyedül is széles, kétszemélyes ágyban szoktam aludni, most lekuporodtam a keskeny matracra, fejem alá gyűrtem a lila pulóveremet, és bármerre fordultam, ismeretlen arc nézett vissza, olyan közelről, ahová csak a lelkemhez közel állókat szoktam engedni. Tőlem jobbra egy fiatal amerikai lány feküdt, fehér selyem lepedőt terített maga alá, fehér hálóingbe bújt és a szemére is fehér selyem szemvédőt tett. Miki a szoba túloldalán aludt, egyedüli férfiként egy csomó nő között. Amikor a selyem szemvédő előkerült, egymásra néztünk, és majdnem megfeledkeztünk arról, hogy egy zarándok mindent úgy fogad el, ahogy van.

Az útkeresésem egyik állomása a taichi volt. Boldog időszak, örök hála érte  Shi-fu, Duan Zhi Chao mesternek. Ettől a távol-keleti sporttól kaptam életem első igazi spirituális élményét, aminek meghatározó jelentősége lett a teljes, azt követő életemre.Dobogókőn töltöttünk egy hetet, a shaolin faluban, taichi táborban.
Éppen szabadtéri edzés volt, amikor váratlanul esni kezdett az eső.Egy ideig nem zavartattuk magunkat, és folytattuk a varázslatos siklást a levegőben, de egyre jobban zuhogott, úgyhogy Shi-fu úgy döntött, száraz helyre megyünk.Volt ott egy nagy terem, a szemközti erdőre néző, hatalmas üvegfallal. Oda futottunk be, és folytattuk az úgynevezett huszonnégyes formát. Harminc ember egyszerre mozdult, egyszerre mozgatta az energiát… Shi-fu pedig gyönyörű kínai legyezőjével a kezében, le-föl járt, és figyelt. Az eső, mintha dézsából öntötték volna, vízfüggönyt vont az üvegfal elé…Ökomenikusan azt mondhatnám, hogy angyal szállt át a termen. Mozgás közben, az esőfüggönyön át láttam az erdőt, már sütött a nap, de még szakadt az eső, majd a fák mögött megjelent a szivárvány… és vele együtt egy hirtelen felismerés … a fejemben? A lelkemben? Hogy minden, amiért küzdök, az műanyag. Hogy az igazi dolgok nem ott vannak, ahol eddig kerestem őket. Utólag úgy értékelem, hogy az a pillanat volt lelki ébredésem kezdete. A tábor után hetekig nem tudtam visszarázódni a megszokott életembe.

Majd jött az  argentin tangó.

Ez már örök szerelem. A lelkem egyszerűen boldogabb és szabadabb lett tőle, a testem pedig fiatalabb.

A  kívülálló számára talán  csak egy  tánc, de ez tévedés…

Aki megtapasztalta már azt a bizonyos „tangóérzést”, az tudja, hogy sokkal több annál.

Új ismerősökre tettem szert! Ha az ember lemarad, vagy előre siet, annak az a gyönyörű hozadéka, hogy egy csomó új emberrel találkozik. Santo Domingo de la Calzadaban egy hatvanas franciával  és egy hollanddal töltöttük az időt, de velünk volt Ádám, a jóképű soproni exigazgató, gyógymasszőr is, akit a többiek Jonny Walkernek szólítottak, valamit a harmincéves német Che Guevara is, akivel – a nyelvi problémák ellenére – nagyon értettük egymás humorát, és szétröhögtük magunkat.

Azon gondolkodtam, hogy a facebook micsoda dolgot hozott az életünkbe. Che ott ült mellettem a másik gépnél, még csak pár órája ismertük egymást, de most, hogy a FB-on barátok lettünk, elválaszthatatlan részei leszünk egymás életének. Mindaddig, amíg valamelyikünk nem törli a másikat, fogom tudni, mit reggelizett, milyen kedve van, hol jár, és mi bosszantja. Lehet, hogy soha az életben nem találkozunk már, de hogy többet fogok tudni róla, mint a saját testvéremről, az biztos.

Vágyom egy meleg fürdőre, masszázsra, egy tiszta pólóra, és egy gyönyörű éjszakára, amikor senki nincs hallótávolságban reggelig.

Mára kissé beborult a varázslatos spanyol égbolt, ma először jutott eszembe a tangós tűsarkúm és Buenos Aires, meg az otthoni tangósok. Szeretek itt lenni, de Argentínát is nagyon-nagyon szeretem. Fiúúúk, vágyom a tangós ölelésre, majd meglátjátok, micsoda boleokat dobok, ha egyszer hazaérek….

Ezen a napon megérkeztem a 800 km legfontosabb helyszínére, San Juan de Ortegaba. Persze csak utólag tudom, hogy az volt, akkor, amikor odaértem, sejtésem sem volt arról, hogy ezen a napon kezdődik az Út valódi tanítása.

Zarándoklatra indultam, vezeklés lett belőle. Egy olyan “bűnért”, amelyről nem is tudtam, hogy elkövettem. Ha száz évig élek is, az ezen a napon kezdődő időszakra örökre emlékezni fogok. Iszonyú fájdalmak közepetette tettem meg az út hátralévő részét, az egyik lábfejem feldagadt, és semmilyen kezeléstől nem is jött rendbe, csak már itthon. Azt hiszem, valójában a lelkem fájt.

Aztán megérkezett a legfontosabb válasz is. Úgy szakadt fel bennem a fájdalom, mint egy gennyes seb, aminek a létezését nem is sejtettem, mert belül növekedett, olyan mélyen, ahová még soha nem jutottam el. Amikor elindultam, azt gondoltam, minden nap átgondolok majd egy problémámat. Csakhogy az ott nem úgy van ám! Az Út hamar átvette az irányítást, és nem azon gondolkodtam, amin akartam, hanem ami valami különleges módon a fejembe került. Apránként vezetett rá, hogy mindaz, amit problémának gondolok az életemben, valójában nem is az.

Létezhet olyan bűnünk, aminek az elkövetéséről nem is tudunk? Van olyan vezeklés, amiről fogalmunk sincs, mert titkosan zajlik, belül, nagyon mélyen?

Van olyan fájdalom, amit nem érez az ember, mégis szép lassan meggyilkolja a testét, a lelkét?

Két hónapja tértem haza Szent Jakab útjáról. Igaza volt annak, aki azt mondta: az Út nem ér véget Santiago De Compostellában, sőt, Finisterreben, a világ végén sem, ahol elégettem a ruhát, amiben 800 km-t gyalogoltam, hogy másnap egy új ember ébredjen fel.

Azóta is úton vagyok. Az életemben máris változás állt be. Évtizedeken át döngettem egy kaput, ami most könnyedén kinyílt, igaz, egyelőre csak résnyire. De már befértem rajta, és mertem is belépni.

Csak az első lépés volt nehéz. Csak felállni, és kimondani, hogy: elég volt! Ráébredni, hogy a legtöbb dolog, amiért harcoltam, nem éri meg a küzdelmet. Már tudom, hogy az igazi dolgok nem ott vannak, ahol kerestem őket.

A Jaffa kiadó gondozásában november 15-én megjelent az Útról írt könyvem, amely tíz nap után, a Bookline “kortárs magyar irodalom” toplistáján a negyedik helyen van.

Címe: El Camino – Az Út, ami hazavisz.

Megtisztel vele, ha elolvassa.