Ma magányra vágyom, ezért aztán lassan megyek, bogarakat, csigákat bámulok, egyet át is vittem az úton, megsajnáltam, ahogy a rekkenő hőségben vonszolta magát az út közepén. Lehet, hogy egy napjába telt, amíg odáig jutott, gondoltam, én leszek neki a caminos angyal. Felvettem, és azt mondtam: ma jó napod van. Csoda történik veled. És letettem a túloldalon. Később jutott eszembe, hogy mi van, ha nem is akart átmenni, vagy mondjuk pont a túloldalról jött, csak hátrafordult egy pillanatra? Mit szólnék én ahhoz, ha most valami ismeretlen erő, puszta jóindulatból felkapna, és visszatenne mondjuk Logronoba, amit két napja elhagytam?

A mai egyébként az első nyűgös napom. Nem voltak pontosak a számok a kalkulációmban, így a szokásos 20 helyett 25 km-t jöttem, s ez sok volt a térdemnek. Nem mintha hinnék az ilyesmiben, de megmutattam egy helyi orvosnak, kizárólag azért, mert a health centrum az alberge mellett van, és mert egy francia nő, akinek szintén fáj a térde, azt mondta, milyen jó volt ott neki. Na, mondom, hátha kapok egy masszázst az európai egészség-kártyámra. Perrrrrsze!

A doktornő először arra akart rábeszélni, hogy keressek valahol egy angol-spanyol tolmácsot, mert ő nem tud angolul . Nem baj, mondom, nézd meg a térdemet spanyolul. Erre belekezdett egy hosszas spanyol monológba, mondom, állj, no entiendo. Akkor el akart küldeni megint tolmácsért. A térdemre ekkor meg egy pillantást sem vetett, akár el is lehetett volna törve, vagy bármi. Nya, akkor mélyen a szemébe néztem, és azt kérdeztem angolul, ugye nem azt akarod mondani, hogy elküldesz, anélkül, hogy ránéznél a lábamra, és ezzel vállalsz minden felelősséget…? Hirtelen megtanult angolul, megnézte, és azt mondta, ne gyalogoljak. Ha fáj, vegyek be fájdalom csilllapítót. Hejjj, mondom, vegyél be te, azt, amit akarsz, én megyek Santiagoba, és hirtelen nagyon otthon éreztem magam.