Átlagos, középkorú, magyar nő vagyok, az effajta lét minden küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot. Elegem lett az évtizedek óta feszítő elégedetlenségből, a mindennapok monotonitásából, és világgá mentem. Csakhogy a függetlenség költséges dolog, nekem pedig nem voltak jelentős tartalékaim. Azon töprengtem, hogyan tovább. Ma ebben az országban nagyon könnyű lecsúszni, bekerülni egy spirálba, ahonnan aztán nincs menekvés. Ezt nem akartam. De a korábbi életemet sem, soha többé! Nem akartam szorongásban, haszontalanságban, hazugságok csapdájában vergődni tovább. Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztől, a megfelelni akarástól, a rettegéstől, hogy elveszítik a munkahelyüket, és egyre-másra mentünk temetésre is… Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belső hangomra, amely azt mondja: elég volt, én leszek a következő. Senki nem akarta elhinni, amikor egy délelőtt felálltam légkondicionált luxusirodám hűs íróasztala mellől, és azt mondtam: ennyi volt, most elmegyek. Eleinte őrültként kezeltek, később a csodámra jártak, mint a kétfejű borjúnak: ez az a nő, aki kiszállt…Kiszámoltam, mennyi időre elég a megtakarított pénzem, és elrepültem Buenos Airesbe, argentin tangót tanulni…

Egyszer annak a négy hónapnak a történetét is megírom, mert már önmagában azért megérte változtatni az életemen. De ami utána következett, az felülmúlta a Buenos Aires-i kalandot. Valamikor régen olvastam egy útról, amelyről azt mesélték, olyan hely, ahol a csodák valóban megtörténnek. A lélek útjának is nevezik, és azt suttogják, sokan találkoznak útközben ismerős lelkekkel…

Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg, ám akkor általában már késő. Én 40 napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét, még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt… Megismerhettem a lényeget, és arra is volt időm, hogy megálljak egy-egy pillanatnál, amelyről nem is sejtettem, mennyire fontos volt. Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan „bűnért”, amit nem is tudtam, hogy elkövettem. A Cruz de Ferronál letettem az otthonról hozott követ, és arra kértem az égieket, hogy amikor majd életem tetteit elbírálják, a mérlegnek az a serpenyője süllyedjen mélyebbre, amelyben a jótettek lesznek.

Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Aztán hazajöttem, és könyvbe rendeztem a 40 nap történetét.         El Camino, az Út, ami hazavisz… igen, így érzem. Megtaláltam az utamat – hazafelé. Amit leírtam, nem a képzelet szüleménye, és nem ezoterikus könyv, hanem egy – két lábbal a földön járó, kétségekkel teli, de nyitott gondolkodású – ember mély álomból való ébredésének naplója.

Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.