Barcelonából vonattal mentem Pamplonáig, onnan busszal akartam Roncesvallesig eljutni. Csakhogy vasárnap nem járnak a távolsági buszok. Az egyetlen esélyem, hogy még aznap a starthoz érjek, az volt, ha taxit fogok. Pont most, amikor már amúgy is csak hálni jár a pénztárcámba a lélek…itt mindig akkor jön valaki, amikor kell
/Eszembe jutott egy régi kép: 18 éves vagyok, a 6-os úthoz, a Pécs felé tartó oldalra taxival érkezem, hogy mielőbb odaérjek.. (Pécsre költözött a családom, én meg itt maradtam tök egyedül..) Hirtelen úgy döntök, megyek hozzájuk hétvégére, mert nagyon hiányoznak, egy percet sem tudok várni, úgyhogy taxiba ülök, és úgy indulok az országútra, stoppolni…/
Most tehát itt vagyok Roncesvallesben, egyelőre semmi, csak egy zarándokmenü, zuhany, megyek aludni a százágyas – de igazán kulturált – hálóterem 217-es ágyába. Eső, vörösbor, hálózsák, és egy gyanús – szerintem horkolni fog – francia pasas a fölöttem lévő ágyon.
Buen Camino, estoy contenta, de igazán.
San Juan de Ortega…kezdettől fogva tudtam, hogy be kell oda mennem. Olyan fontos volt az a hely számomra, mint a többieknek Compostella…de nem tudtam, hogy miért. Mindenki óva intett, mert valaki azt írta az interneten, hogy “bedbug” van a matracokban. De nem tudtak lebeszélni. Amikor aztán tényleg megláttam az ágyban a poloskát, szedelőzködni kezdtem. Hat kilométerre van egy másik falu, másik menedékhely, két óra alatt odaérek.Akkor a szomszéd ágyon felült egy japán fiú. “Elmész?” – kérdezte.
Másnap utolért, és láttam, amint egy karámot fotóz. Ő, a japán buddhista, aki itt gyalogol közöttünk, isten bárányai között, egy kutyát fényképezett, “aki” bárányok között feküdt, és szemmel láthatóan báránynak képzelte magát is… Megfogott a látvány, ő pedig észrevette. Attól kezdve együtt gyalogoltunk.
Mesélt Japánról, és arról, hogy pár hete Budapesten járt. Nem ment Bécsbe, Londonba, Rómába, Velencébe, de eljött Budapestre. Láttam a fotóit, a Lánchíd budai hídfőjénél készültek, nem messze attól, ahol én lakom. “Miért?” – kérdeztem. Így válaszolt: “Úgy éreztem, oda kell mennem. Fogalmam sincs, miért.” Aztán Párizsba ment, órákig sétált az esőben, amikor meglátott egy buszt “Barcelona” felirattal. A buszon valaki mesélt az El Caminoról. Budapesten nem találkoztunk, de egyszerre értünk San Juan De Ortegaba. A bedbugok ugyan elüldöztek onnan, de ez
az Út nem tűri az önállóskodást.
Utánam küldte a sorsot.
