“Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és beköltöztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb, alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét lemondtam, megváltam a költséges biztosítások többségétől, a giga-csomagoktól, az ilyen-olyan előfizetésektől, és egy lényegesen egyszerűbb életvitelre rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy áruba bocsátottam. Az maradt meg, és mindenből csak annyi, amire valóban szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng a sötétben. Vagy ücsörgök a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig ismeretlen szépségeit az Úton fedeztem csak fel…Amíg ezt a boldogságot nem éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom érezni: ha mindenemet elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a környezetemben élőket, amint fáradtan hajszolnak valamit , amit már megnevezni sem tudok, annyira távolinak tűnik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek többet értük, mint hogy elmondom a magam történetét, amely így kezdődik: van esély! Csak a békességnek előbb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a beidegződések, előítéletek foglalják a helyet, addig a csönd nem ver tanyát odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, csöndre volt szükség. Ilyen az életem a Camino után.”

Kedves Ismerőseim!
Szeretettel meghívok mindenkit új könyvemnek, a “Pillangó a vállamon – A Buenos Aires-i kaland címűnek könyvbemutatójára, amely augusztus 3-án 18 órakor lesz,az Alexandra Könyvesház kávézójában. Utána milonga, tangós est, Budai Lászkó és Pirity Andrea fellépésével.

Egyszer annak a négy hónapnak a történetét is megírom, mert már önmagában azért megérte változtatni az életemen. De ami utána következett, az felülmúlta a Buenos Aires-i kalandot. Valamikor régen olvastam egy útról, amelyről azt mesélték, olyan hely, ahol a csodák valóban megtörténnek. A lélek útjának is nevezik, és azt suttogják, sokan találkoznak útközben ismerős lelkekkel…

Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg, ám akkor általában már késő. Én 40 napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét, még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt… Megismerhettem a lényeget, és arra is volt időm, hogy megálljak egy-egy pillanatnál, amelyről nem is sejtettem, mennyire fontos volt. Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan „bűnért”, amit nem is tudtam, hogy elkövettem. A Cruz de Ferronál letettem az otthonról hozott követ, és arra kértem az égieket, hogy amikor majd életem tetteit elbírálják, a mérlegnek az a serpenyője süllyedjen mélyebbre, amelyben a jótettek lesznek.

Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Aztán hazajöttem, és könyvbe rendeztem a 40 nap történetét.         El Camino, az Út, ami hazavisz… igen, így érzem. Megtaláltam az utamat – hazafelé. Amit leírtam, nem a képzelet szüleménye, és nem ezoterikus könyv, hanem egy – két lábbal a földön járó, kétségekkel teli, de nyitott gondolkodású – ember mély álomból való ébredésének naplója.

Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.

Barcelonából vonattal mentem Pamplonáig, onnan busszal akartam Roncesvallesig eljutni. Csakhogy vasárnap nem járnak a távolsági buszok. Az egyetlen esélyem, hogy még aznap a starthoz érjek, az volt, ha taxit fogok. Pont most, amikor már amúgy is csak hálni jár a pénztárcámba a lélek…

itt mindig akkor jön valaki, amikor kell

/Eszembe jutott egy régi kép: 18 éves vagyok, a 6-os úthoz, a Pécs felé tartó oldalra taxival érkezem, hogy mielőbb odaérjek.. (Pécsre költözött a családom, én meg itt maradtam tök egyedül..) Hirtelen úgy döntök, megyek hozzájuk hétvégére, mert nagyon hiányoznak, egy percet sem tudok várni, úgyhogy taxiba ülök, és úgy indulok az országútra, stoppolni…/

Most tehát itt vagyok Roncesvallesben, egyelőre semmi, csak egy zarándokmenü, zuhany, megyek aludni a százágyas – de igazán kulturált – hálóterem 217-es ágyába. Eső, vörösbor, hálózsák, és egy gyanús – szerintem horkolni fog – francia pasas a fölöttem lévő ágyon.

Buen Camino, estoy contenta, de igazán.

San Juan de Ortega…kezdettől fogva tudtam, hogy be kell oda mennem. Olyan fontos volt az a hely számomra, mint a többieknek Compostella…de nem tudtam, hogy miért. Mindenki óva intett, mert valaki azt írta az interneten, hogy “bedbug” van a matracokban. De nem tudtak lebeszélni. Amikor aztán tényleg megláttam az ágyban a poloskát, szedelőzködni kezdtem. Hat kilométerre van egy másik falu, másik menedékhely, két óra alatt odaérek.

Akkor a szomszéd ágyon felült egy japán fiú. “Elmész?” – kérdezte.

Másnap utolért, és láttam, amint egy karámot fotóz. Ő, a japán buddhista, aki itt gyalogol közöttünk, isten bárányai között, egy kutyát fényképezett, “aki” bárányok között feküdt, és szemmel láthatóan báránynak képzelte magát is… Megfogott a látvány, ő pedig észrevette. Attól kezdve együtt gyalogoltunk.
Mesélt Japánról, és arról, hogy pár hete Budapesten járt. Nem ment Bécsbe, Londonba, Rómába, Velencébe, de eljött Budapestre.  Láttam a fotóit, a Lánchíd budai hídfőjénél készültek, nem messze attól, ahol én lakom.  “Miért?” – kérdeztem. Így válaszolt: “Úgy éreztem, oda kell mennem. Fogalmam sincs, miért.”  Aztán Párizsba ment, órákig sétált az esőben, amikor meglátott egy buszt “Barcelona” felirattal. A buszon valaki mesélt az El Caminoról. Budapesten nem találkoztunk, de egyszerre értünk San Juan De Ortegaba. A bedbugok ugyan elüldöztek onnan, de ez

az Út nem tűri az önállóskodást.

Utánam küldte a sorsot.

Majd jött az  argentin tangó.

Ez már örök szerelem. A lelkem egyszerűen boldogabb és szabadabb lett tőle, a testem pedig fiatalabb.

A  kívülálló számára talán  csak egy  tánc, de ez tévedés…

Aki megtapasztalta már azt a bizonyos „tangóérzést”, az tudja, hogy sokkal több annál.

Azon gondolkodtam, hogy a facebook micsoda dolgot hozott az életünkbe. Che ott ült mellettem a másik gépnél, még csak pár órája ismertük egymást, de most, hogy a FB-on barátok lettünk, elválaszthatatlan részei leszünk egymás életének. Mindaddig, amíg valamelyikünk nem törli a másikat, fogom tudni, mit reggelizett, milyen kedve van, hol jár, és mi bosszantja. Lehet, hogy soha az életben nem találkozunk már, de hogy többet fogok tudni róla, mint a saját testvéremről, az biztos.

Vágyom egy meleg fürdőre, masszázsra, egy tiszta pólóra, és egy gyönyörű éjszakára, amikor senki nincs hallótávolságban reggelig.

Mára kissé beborult a varázslatos spanyol égbolt, ma először jutott eszembe a tangós tűsarkúm és Buenos Aires, meg az otthoni tangósok. Szeretek itt lenni, de Argentínát is nagyon-nagyon szeretem. Fiúúúk, vágyom a tangós ölelésre, majd meglátjátok, micsoda boleokat dobok, ha egyszer hazaérek….

Ezen a napon megérkeztem a 800 km legfontosabb helyszínére, San Juan de Ortegaba. Persze csak utólag tudom, hogy az volt, akkor, amikor odaértem, sejtésem sem volt arról, hogy ezen a napon kezdődik az Út valódi tanítása.

Zarándoklatra indultam, vezeklés lett belőle. Egy olyan “bűnért”, amelyről nem is tudtam, hogy elkövettem. Ha száz évig élek is, az ezen a napon kezdődő időszakra örökre emlékezni fogok. Iszonyú fájdalmak közepetette tettem meg az út hátralévő részét, az egyik lábfejem feldagadt, és semmilyen kezeléstől nem is jött rendbe, csak már itthon. Azt hiszem, valójában a lelkem fájt.

Aztán megérkezett a legfontosabb válasz is. Úgy szakadt fel bennem a fájdalom, mint egy gennyes seb, aminek a létezését nem is sejtettem, mert belül növekedett, olyan mélyen, ahová még soha nem jutottam el. Amikor elindultam, azt gondoltam, minden nap átgondolok majd egy problémámat. Csakhogy az ott nem úgy van ám! Az Út hamar átvette az irányítást, és nem azon gondolkodtam, amin akartam, hanem ami valami különleges módon a fejembe került. Apránként vezetett rá, hogy mindaz, amit problémának gondolok az életemben, valójában nem is az.

Létezhet olyan bűnünk, aminek az elkövetéséről nem is tudunk? Van olyan vezeklés, amiről fogalmunk sincs, mert titkosan zajlik, belül, nagyon mélyen?

Van olyan fájdalom, amit nem érez az ember, mégis szép lassan meggyilkolja a testét, a lelkét?

Két hónapja tértem haza Szent Jakab útjáról. Igaza volt annak, aki azt mondta: az Út nem ér véget Santiago De Compostellában, sőt, Finisterreben, a világ végén sem, ahol elégettem a ruhát, amiben 800 km-t gyalogoltam, hogy másnap egy új ember ébredjen fel.

Azóta is úton vagyok. Az életemben máris változás állt be. Évtizedeken át döngettem egy kaput, ami most könnyedén kinyílt, igaz, egyelőre csak résnyire. De már befértem rajta, és mertem is belépni.

Csak az első lépés volt nehéz. Csak felállni, és kimondani, hogy: elég volt! Ráébredni, hogy a legtöbb dolog, amiért harcoltam, nem éri meg a küzdelmet. Már tudom, hogy az igazi dolgok nem ott vannak, ahol kerestem őket.

A Jaffa kiadó gondozásában november 15-én megjelent az Útról írt könyvem, amely tíz nap után, a Bookline “kortárs magyar irodalom” toplistáján a negyedik helyen van.

Címe: El Camino – Az Út, ami hazavisz.

Megtisztel vele, ha elolvassa.